’56 Plakátokon

0

2006. október 17-november 5. Lengyel Intézet, Budapest, VI. Nagymező u. 15. Megnyitó: 2006. október 17, kedd, 18 óra. A kiállítást Jánosi Katalin festőművész, Nagy Imre unokája nyitotta meg.

2006. október 20-november Konecsni György Helytörténeti Múzeum Kiskunmajsa, Iskola u. 8-10. Megnyitó: 2006. október 20, péntek, 14 óra. A kiállítást Lezsák Sándor a Parlament alelnöke nyitotta meg.

2006. december 5-december 15. Lengyel Intézet, Praha 1, Malé náměstí 1 Megnyitó: 2007. december 5., kedd, 18 óra. A kiállítást Jiří Peňás újságíró és Ducki Krzysztof grafikus (MPT) nyitották meg.

2007. március 24-április 15. Művészeti Központ Fabryka Trzciny, Varsó, ul Otwocka 14 Megnyitó: 2007. március 24., szombat, 19.30 óra. A kiállítást Stanislaw Wieczorek, a Varsói Képzőművészeti Akadémia professzora nyitotta meg.

Plakátkiállítás az 56-os forradalom 50 évfordulója tiszteletére lengyel és magyar grafikusok közreműködésével. Magyar Plakát Társaság és a Lengyel Intézet rendezésében. Támogatta: Miniszterelnöki Hivatal, a budapesti Lengyel Intézet, Magyar Kulturális Intézet Varsóban

Kiállító művészek: Árendás József, Balogh István, Bányai István, Baráth Áron, Baráth Dávid, Baráth Ferenc, Ducki Krzysztof, Ducki Tamás, Felvidéki András, Kemény György, Keresztes Dóra, Lelkes László, Orosz István, Pinczehelyi Sándor, Pócs Péter, Rostoka Vladislav, Sárközi Roman, Schmal Károly, Szugyicky István, Tóth Tamás, Varga Gábor Farkas, Justyna Czerniakowska, Ewa Engler, Eugeniusz Get-Stankiewicz, Mieczysław Górowski, Michał Jandura, Ryszard Kajzer, Roman Kalarus, Ola Kot, Sebastian Kubica, Piotr Kunce, Lech Majewski, Władysław Pluta, Łukasz Rayski, Władysław Rosocha, Jan Sawka, Waldemar Świerzy, Mieczysław Wasilewski, Agnieszka Winciorek, Maciej Woźniak.

Jánosi Katalin beszéde a megnyitón:
Tisztelet Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátok!

Engem kértek fel a megtisztelő feladatra, hogy megnyissam az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának alkalmából a Magyar Plakát Társaság és a Lengyel Intézet által rendezett plakátkiállítást. Nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm a körünkben megjelent lengyel művészetek is, akik alkotásaikkal és jelenlétükkel emelik az esemény rangját, és köszönőm valamennyi kiállító alkotót.

Kérem Önöket, engedjék meg nekem, hogy választott hazám, a művészet területén, e kiállítás megnyitóján kicsit kötetlenebbül, a művek által bennem keltett személyes érzéseimen keresztül szólhassak.

Először kedves és szép kötelességem megemlékezni a hagyományos lengyel-magyar barátságról, amely 1956-ban is konkrét eseményekben, s áttételesen, szellemi szinten is megnyilvánult, s amely évszázadok óta elevenen él és hat e két nemzet közt. Történelmünk láncszemei sokszor kapcsolódtak össze, de azt hiszem, nem pusztán az események diktálta összetartozásról van itt szó, hanem valamely alapvető lelki-szellemi azonosságról, amely minden objektív történésnél erősebben, mélyebben köt össze bennünket. Közösek lázas állapotaink, szívbajaink, de vannak közös örömeink, ünnepeink is. Köszönet mindazoknak, akik elkötelezetten ápolják ezt a nemes hagyományt.

Szombaton itt jártam a tárlat rendezésén. Örömmel teli kíváncsisággal figyeltem a kiállítás kialakulását, s vártam a hatásra, melyet bennem keltenek az erre az alkalomra született művek. Lassan megelevenedtek az alkotások, és hatásos, élő, érzékeny, sokszor drámai üzenetekre leltem. Kutattam bennük múltunkat, saját érzéseimet, s személyes emlékképeimet is felszínre törtek. 40 lengyel és magyar művész plakátjait láthatjuk itt, s rögtön a kiállítás bejáratánál a 2 eredeti, 1956-os kőnyomatot, – a síró madár figurája az akkori, magyarok melletti rokonszenvtüntetés plakátja volt. E kiállítás, amellett, hogy rangos szakmai találkozó – nagy öregek, neves középkorúak és fiatalok együtt szerepelnek – egyéni, mai, aktuális vélemények megjelenése a magyar 56-ról. Ahogy végignézzük a plakátokat, rögtön beugrik – milyen érdekes, hatásos és szép lenne ha ezekkel az izgalmas alkotásokkal díszítenénk fel Budapestet ezen az ünnepen! Kvalitásuk alapján erre feltétlenül érdemesek lennének.

Drámai, lírai, konceptuális művek sorjáznak, van, aki hagyományos szimbólumokkal operál, van, aki szinte csak vonaljelekkel, 1956 ezer arca bontakozik ki előttünk. Ahány művész, annyi féle, de érvényes, és élő az üzenet.

Az egyik plakáton Nagy Gáspár költő ismert verssorai elevenednek meg, melyeket az N.I. betűkre írt, komponált még a hallgatás évtizedeiben, egy másikon nekem a törött szív a megtorlások Magyarországát szimbolizálja.

Drámai és szívszorító kép, a halott ember kezében a kis nemzetszínű szalag – Nagyapám, Nagy Imre 89-es exhumálását idézi fel, mikor csontjait végre megleltük, s a több helyen szereplő szögesdrót is ennek az emléknek a része: meggyalázott holttestét kátránypapír és szögesdrót fogta össze. Iszonyatos, örökké belémégett képek ezek. Az elégő gyertyacsonk nekem a sok évtizedes hallgatást idézi, mikor nem tudhattuk, merre van sírja, nem gyújthattunk, csak elrejtve, otthon, gyertyát halottainkért. Ezt a hagyományt azóta is tartom otthonomban.

Egy fekete söprű piros vért seper a pesti utcán, egy régi rádió 1956 híreire emlékeztet, s az ágyúcsőből drámai, már szinte morbid szöveg ömlik: Egy forradalomhoz csak emberélet kell, a többi feltételt az állam biztosítja!

De az új generáció és az élet, ez a hihetetlenül erős és titokzatos valami, felülírja az én korosztályom szomorú emlékeit: egy fiatal művész plakátján a golyóütötte falat gyermekrajzok borítják, s a szögesdrót fájdalmas szorításban gyönyörű, életteli paprika növekszik. A fölröppenő madár már erős, szétszakítja vörös köteleit, szabadul béklyóiból.

Számomra 1956 még olyan, mint egy gyógyulatlan seb – év közben beheged, de az októberi napokban mindig újra és újra kiújul. A magyar társadalom nem fordított gondot, időt arra, hogy ezt a sebet kitisztítsa, hogy végre begyógyulhasson. Hogy végre valóban tisztán, legszebb történelmi hagyományainkhoz méltón ünnepelhessünk, hogy október forradalma valóban értékes, mély ünneppé válhasson számunkra. Úgy látom, az új generációk egészségesebben, objektívebben viszonyulnak már ehhez a kérdéshez. Számomra nagy öröm ez a kiállítás. Ezek az alkotások nem követelnek, nem pártoskodnak, nem uszítanak, pedig műfajuknál fogva utcai felkiáltójelek. Mégis adnak, élményeket adnak, a művészet transzformált nyelvén kifejezik emlékeinket, véleményeinket, egyéni sorsunkat, de a sokszor fájdalmas emlékezést is ünnepi aktussá szelidítik, nemesítik.

Végezetül kívánok Önöknek, a kiállítás nézőinek szép, komoly, tartalmas perceket, kérem, mélyedjenek el e plakátok szemlélésében, mivel erre feltétlenül érdemesek. Formanyelvük hatásos, drámai és eleven. Ott rejlik bennük a múltunk és jelenünk, személyes életünk is. Sorsunk, történelmünk kifejezői, őrizői ezek az alkotások.

Úgy érzem, nemcsak a képzőművész szakma, de valamennyiünk ünnepe, megemlékezése ez a tárlat az 50. évfordulón. Az alkotóknak további elmélyült, jó munkát kívánok. Köszönőm, hogy meghallgattak, a kiállítást megnyitom.

Kovács István: A könnyező plakát

Franciszek Starowieyski: A könnyező galambPablo Picasso 1948 augusztusában részt vett az Értelmiségiek a Béke Védelmében hangzatos címmel a szocialista Lengyelországban, Wrocławban megrendezett világkongresszuson. Aligha gondolta, hogy az a békegalamb, amelyet a egy lakótelepi lakás szobájának falára néhány vonással akkor felrajzolt, az 1956 őszén szabadságának és közösségi méltóságának visszaszerzéséért fegyvert ragadó magyar nép küzdelmének, sorsának lengyelországi jelképe lesz. A nemzetközi találkozónak a másként gondolkodók megleckéztetése mellett azt kellett volna hirdetnie – nyugat-európai kommunisták és baloldali értelmiségi csoportok támogatását is megnyerve –, hogy a világbéke őre a nagy Sztálin vezette Szovjetunió.

1956 őszén egy plakát-röplap ismeretlen lengyel szerzője puskacsőre illesztett bajonettet döfött Picasso galambjába… A gyilkos penge markolatát vörös csillag és keresztbe illesztett sarló-kalapács díszítette. Fölötte beszédes évszám: 1956, alatta a kommunista diktatúra bilincseit lerázni megkísérlő két ország neve: „Magyarország és Lengyelország”.

E plakát-röplap az ezeréves magyar-lengyel barátságban gyökerező 1956-os „új szövetség” katakomba-dokumentuma, amelyet nem részleteztek pontok, cikkelyek, nem hitelesítettek aláírások, pecsétek… E szövetséget a személyes együttérzés, odaadás, segítségnyújtás – az 1974-ben Nobel-díjra jelölt kiváló költő, Zbigniew Herbert által is megénekelt lelkiismeret-furdalással vegyes néma csodálat –, vagyis a szeretet írta.

Október 23-a budapesti eseményeiben ott lüktet az előző napok során a lengyel pártvezetés legfelsőbb szintjén Moszkva intelme ellenére végbement személyi változások és politikai irányváltás támogatásának akarata. Ezért láthatók a – nem véletlenül éppen a Bem szobor felé vonuló – diákok kezében lengyel zászlók és a lengyelekre, a magyar-lengyel barátságra utaló transzparensek is. A magyar forradalom tette lehetővé az októberi változások lengyelországi sikerét, mivel Hruscsov és elvtársai a Szovjetunióra nézve veszélyesnek tartották a szocialista tábor két országa ellen egyszerre frontot nyitni és annak helyességét a Jaltában felosztott világgal elhitetni.

A lengyel társadalom, beleérve a politikai vezetést is, pontosan tisztában volt azzal, miért maradt el az október 18-án Varsó ellen indított, majd felfüggesztett szovjet katonai intervenció végérvényesen. Ösztönös köszönetnyilvánításként is értelmezhető, hogy már október 25-én a Ferihegyi repülőtéren landolt az első vöröskeresztes lengyel gép, amely gyógyszert és élelmiszert szállított a harcoló városnak. (November 3-ig még tizenöt repülőgépnyi hasonló összetételű adomány érkezik Varsóból.) A szavakkal körülírhatatlan lélek dokumentumain, ha az emlékezés lassan átizzó aranylapja fölé tartjuk őket, a maga szürrealizmusában rajzolódik ki az a lengyel mozgalom, amelynek a magyarországi szovjet fegyveres beavatkozás elleni tüntetések ugyanolyan szerves elemei voltak, mint az áldozatkészség legkülönbözőbb formái – az októberi véradástól az 1957-es gyermeküdültetésekig… Szólnunk kell a hivatásukra ismét rádöbbenő lengyel tudósítók, újságírók helytállásáról is. Nekik köszönhető, hogy a lengyel társadalom hiteles képet nyert mindarról, ami Magyarországon október 23-a után történt. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy Kádár 1956. november 11-én minden lengyel újságírót kiutasított Magyarországról.

A szolidaritásvállalás titkosított iratai ma már kutathatók a levéltárakban. A magyar-barát versek, ha olykor elhagyott címmel, ajánlással is, mindig megjelentek a legjelesebb lengyel költők – többek között Zbigniew Herbert, Jarosław Iwaszkiewicz és a Nobel-díjas Czesław Miłosz, valamint Wisława Szymborska – köteteiben.

Október legmegrázóbb művészi alkotása, dokumentuma Franciszek Starowieyski grafikus plakátja, amely egy könnyező galambot ábrázol. Ihletője egyszerre Picasso és az októberi pesti utca, amelynek macskakövein – a lengyelek szemében – az 1944-ben felkelt Varsó romhalmaz-mozaikja is kirajzolódott. Az 1944-es varsói felkelés lengyel és az 1956-os budapesti felkelés magyar fiatal hőseit, mártírjait egy közösségé tette „a haza iránt érzett viszonzatlan szerelem”. A varsói felkelésben elesett lengyel fiatalok nyírfakeresztjei fölött Picasso galambja siratja Magyarországot. Ez a falragasz volt látható a lengyel utcákon kitett láda-perselyek fölött és a véradó-állomásokon. Ez a plakát emelkedett transzparens formájában a magyar nép mellett tüntetők feje fölé… És a róla felszálló galamb nekiütközött a bibliai égnek. És véres könnyei Magyarország szemfedőlapjára hulltak. Feltámadásának néma reményében.