Bartók Béla születésének 125. évfordulója plakátokon

1

2006. március 23 – április 25. Lengyel Intézet, Budapest, VI. Nagymező utca 15. Megnyitó: 2006. március 23, péntek 19 óra. Bartók Béla születésének 125-ik évfordulójára készített plakátjainak bemutatására.

Szemadám György: A Magyar Plakát Társaság kiállítása

Kis híján húsz éve alakult meg az úgynevezett DOPP csoport, mely rejtélyes betűszó mögött négy kiváló grafikus – Ducki Krzysztof, Orosz István, Pinczehelyi Sándor és Pócs Péter rejtezett. Olyan művészek, akik egytől – egyig otthonosan mozogtak mind az autonóm, mind az alkalmazott grafika műfajában. Hogy ez mit jelent? Talán azt, hogy akár kaptak megrendelést, akár nem, tették a dolgukat. Alkottak. Például olyan plakátgrafikát, mint amilyen Orosz István „Továriscsi konyec” című alkotása, amely a rendszerváltoztatás egyik emblematikus műve lett.

A Magyar Plakát Társaság tavaly alakult meg, mintegy a DOPP csoport tovább-bővüléseként. Megpróbálták felállítani a magyar plakátművészet aranycsapatát. Sikerült! Mert az itt kiállító 12 művész valóban olyan rangú alkotó, mint amilyenek voltak azokban a régi időkben Puskásék. De vajon lesz-e még egyszer olyan pálya, ahol játszhatnak?

Most Bartók Béla születésének 125. évfordulójára írtak ki önmaguknak egy pályázatot. Igen! Nem kultúrnyikok ültek össze, s határozták el, hogy Bartók – évforduló lévén felfényezik magukat a legjelentősebb magyar grafikusművészek számára kiírt pályázattal, hanem ők maguk, maguknak alkották meg – más kulturális fórumok úgy mondanák: csinálták meg – e műveket. Mert mára a legnevesebb plakátgrafikusok is olyan helyzetbe kerültek, mint Münchausen báró, aki miután lovastól árokba csúszott, kénytelen volt saját varkocsánál fogva lovastól kirántani magát onnan.

A Magyar Plakát Társaság már egy ősszel megrendezendő ötvenhatos kiállítás előkészítésén munkálkodik, melyen lengyel plakátgrafikusokkal együtt fognak szerepelni. Ez nem csak azért nagy dolog, mert „lengyel – magyar két jó barát”, amit e kiállítás helyszíne és Ducki Krzysztof jelenléte is kifejez, hanem elsősorban is azért, mert emlékeim szerint valamikor a hetvenes – nyolcvanas években többek között azért jártunk Lengyelországba, hogy az ottani plakátgrafikusok munkáit láthassuk. Kis túlzással szólva, tőlük tanultuk a szabadságot, és nem csupán a grafika műfajában.

A Magyar Plakát Társaság tagjai nagyjából egy generációhoz tartoznak, s természetesen évtizedek óta figyelemmel kísérik egymás munkásságát. Mondhatni: félszavakból értik egymást. A plakátnak is ez a lényege. Hogy első látásra érthető legyen, felhívja magára a figyelmet, érdeklődést keltsen és megállítsa az embert az utcán.
Feladata ugyanaz, mint azé a férfié, aki megpróbál az utcán egy tovasiető, számára vonzónak tűnő, ismeretlen nőt leszólítani. Sőt! Nem csak megszólítani, de meghódítani is. Tudjuk: e reménytelenül nehéz feladat sikeres megoldását az jelzi, ha a nő telefonszáma öt perc múlva már ott lapul a zsebünkben. Sajnos én ilyen jellegű, pozitív tapasztalatokról nem tudok beszámolni, de bele tudom képzelni magam a váratlanul leszólított nő szerepébe, és el tudom képzelni, hogy milyennek is kellene lennie annak a férfinak, akinek a kedvéért az utcán megállnék és beszédbe elegyednék vele. Úgy gondolom, hogy magabiztosnak, de nem tolakodónak, viszont intelligensnek és kulturáltnak. Semmiképpen nem jelentene hátrányt, ha szép is lenne az illető. Külön értékelném a helyzethez illő ironikus stílust és a könnyed szellemességet. Ugyanakkor elvárnám, hogy az illető legyen markáns és bátor, akár többértelmű és meglepő is, továbbá legyen egyszerű és elgondolkodtató.

Ezek a plakátok meg tudnának szólítani az utcán, s szívesen megállnék a kedvükért, mert ilyenek.

Árendás József Bartók-portréin a szőttes-motívumok és a modert kor számítógép-világának raszter hálózatai rendkívüli intelligenciával ötvöződnek, Balogh István utalása a Szarvassá változott fiúkra kulturált, Baráth Ferenc plakátján a növényi vegetáció és a varrottas-motívumok együttese szép, Bányai István szokatlan Bartók – portréja ironikus, Ducki Krzysztof festői arcképe könnyed, Felvidéki András Bábelt formázó Kékszakállú – vára szellemes, Kemény György világa markáns, Keresztes Dóra rafináltan egyszerű motívumkészlete bátor, Orosz István Bartók arcmásának ürügyén előadott grafikai bravúrja többértelmű, Pinczehelyi Sándor tetovált fiatalembere meglepő, Pócs Péter két B – betűből megformálódó zongorája egyszerű és Schmal Károly tárgy – együttese a fekete fröccsenéssel elgondolkodtató.

Engem ugyanakkor ezen munkák szuggesztivitása nem lepett meg nagyon, mert jórészt már húsz – harminc évvel ezelőtt is alkotóik voltak azok, akiknek a hirdetőoszlopokon meg-megjelenő új plakátjai nap, mint nap leszólítottak, s mindig örömmel álltam meg előttük. Nem állom meg, hogy el ne mondjam: életem első igazi képzőművészeti recenzióját a régi Mozgó Világ hasábjain éppen az itt kiállító Felvidéki András egyik kiállításáról írtam. Ezek az emberek „mellesleg” nem tettek mást, mint hogy kivitték a kortárs képzőművészetet az utcára, s meggyőződésem, hogy jelentősen hozzájárultak a kor vizuális kultúrájának formálásához. Most, amikor az úgynevezett „Street art” – „alkotások” szánalmasan erőlködő színvonaltalanságát látom megvalósulni meglehetősen nagy állami támogatással és mondvacsinált ideológiákkal, egyre többször jutnak eszembe azok a régi plakátok. Azok, amelyek helyett ma annak a reklámiparnak a csak vizuális környezetszennyezésként értékelhető óriásplakátjai tolakodnak elénk, amelyek mögött egy mondvacsinált igény és jól meghatározható üzleti körök érdekei állnak, s amelyek ellen – úgy tűnik – védtelenek vagyunk. Illetve: amellyel szemben az ember lassan immúnissá válik. Ha jói belegondolok, én például egyetlen ilyen tájba-, vagy városba helyezett óriásplakátnak a mondandójára nem emlékezem, nem értem, és nem is akarom felfogni. Mert ugyanannyira sértenek, mint a kocsma előtt elhaladó nőt az ott álló férfiak harsányan obszcén beszólásai, aki nem hogy megállna, de felgyorsítja lépteit és menekül a helyszínről. Bizony barátaim, látnotok kell, hogy a hódítás művészete már a múlté, s helyébe az egyszerű, primitív, durva erőszak lépett. Már nem szokás meghódítani valakit, csak leteperve megerőszakolni.