ABOUT US

ALAPÍTÓ OKIRAT

Tisztelt Kollégánk, kedves Barátunk!

Örömmel tájékoztatunk arról, hogy 2004. június 22-én megalakítottuk a MAGYAR PLAKÁT TÁRSASÁGOT.

Fontosnak tartjuk a magyar és az egyetemes plakátművészet hagyományainak és szellemének folyamatos ápolását, és őszintén kívánjuk, hogy választott szakmánk esztétikai és etikai színvonala a változó világ kihívásai közt se szenvedjen csorbát. Valamennyien tudatában vagyunk annak a ténynek, hogy a plakátművészet, amely a huszadik század egyik legelevenebb műfaja volt, a huszonegyedik század új médiáinak örvénylésében teret veszít és átalakulni kénytelen. Szükségesnek tartjuk, hogy ez a szívünkhöz közel álló műfaj, ne maradjon magára ebben a kényszerű megújulásban, és valamennyi erőt is érzünk magukban ahhoz, hogy tervezői és szervezői tevékenységünkkel a plakátművészet jövőjét szolgáljuk. Pontosan tudjuk azonban, hogy ezek a feladatok csak összefogással, a szakma legkiválóbbjainak részvételével és segítő támogatásával válhatnak valóra.

Tisztelettel felkérünk, hogy csatlakozz a Magyar Plakát Társasághoz, hiszen felkészültséged, szakmai tudásod és tekintélyed alapján részvételedet nélkülözhetetlennek tartjuk.

Tisztelettel üdvözölnek és mielőbbi pozitív válaszodat várják a társasság alapító tagjai:

Árendás József
Baráth Ferenc
Krzysztof Ducki
Orosz István
Pinczehelyi Sándor
Pócs Péter

Budapesten, 2004. június 22-én

BAJ VAN A PLAKÁTTAL

Ez abból is nyilvánvaló, hogy megalakult a Magyar Plakát Társaság. Ha ugyanis minden rendben volna a plakát-fronton, fölösleges lett volna létrehoznunk a társaságot. Mehetne minden úgy, ahogyan korábban.

Gyakran hallottuk a fellengzős, öntelt jelszót, a plakát a 20. század művészete. Ezt most már úgy kell érteni, hogy: de nem a huszonegyediké. Az információ, a reklám szerepét átvették gyorsabb, célratörőbb, hatékonyabb médiumok.

Amíg minden rendben ment, nem volt különösebben fontos, hogy szervezkedjünk a plakátért, sőt még az sem, hogy definiáljuk a plakátot. Vagy csak úgy körülbelül: az ami papírra van nyomtatva és nagyobb mint egy párnahuzat. Aztán megjelentek a nászágy-lepedőnél is nagyobb nyomtatványok – kisebbfajta erdőirtás szükségeltetik a létrehozásukhoz. Ezeknek a billboardoknak éppen annyi közük van a plakáthoz, mint a high-way-nak a sétálóutcához, vagyis az égvilágon semmi.

Ha mégis definíciókat keresünk, mostanában a vizuális kommunikációt szoktuk előhozni. A jól kieszelt és megrajzolt kép egy pillanat alatt képes megvilágítani olyan tartalmat is, amit leírni, elolvasni, elmagyarázni csak hosszú idő alatt lehetne. A szöveges plakát egyfajta beismerése annak, hogy a tervező kifogyott az ötletekből. Pedig ha végiggondoljuk a plakátművészet történetét, s ha valami fejlődésfélét hámozunk ki a belőle, az éppen arra vonatkozik, hogyan lesz a műfaj egyre biztosabban ura a képi, a csakis képpel történő kommunikációnak. Talán a hetvenes, a nyolcvanas években jut a csúcsra ez a folyamat. Aztán mintha megfordulnának a trendek. Az új keletű dizájnstúdiókban történő látszólag professzionális munkamegosztás, a plakát halála. Ha egy nyomtatványon együtt dolgozik egy art director, egy grafikus, egy író, egy tipográfus, egy fotós, meg ki tudja még, hogy ki mindenki, akkor a brain stormingnak csak rossz vége lehet. Mindenki szeretné, ha ő is hozzátehetne valamit a kész műhöz. Pedig a plakátnak éppen úgy kellene megszületnie, hogy folyton csak elveszünk belőle.

Valaha a következő módszerrel tanítottam a fiatal dizájnereket: ha plakátot akartok készíteni, fogalmazzátok meg egyetlen mondatban, az üzenetet, amit ki szeretnétek fejezni, aztán olvassátok el újra, és érezni fogjátok, hogy vannak fölösleges szavak, mondatrészek. Húzzátok ki, olvassátok újra. A következő olvasatban is lesz még néhány fölösleges elem. Tessék elkezdeni a húzást újra. Ha már egyetlen betűre sem lesz szükségetek, akkor vagytok készen a plakáttal.

Persze most engem nem plakátot csinálni, hanem beszélni állítottak ide, és azért, hogy bemutassam az egyetlen hölgyet és a 12 urat, akik létrehozták a Magyar Plakát Társaságot. Az fűzi őket össze, hogy mindőjük életében volt egy korszak, (van, akinél ez máig tart), amelyben a plakát volt a legfontosabb. Ez némi magyarázat arra, miért nem a legfiatalabb korosztály képviselői állnak most önökkel szemben. Ők már nem engedhetik meg maguknak azt, hogy csak a plakáttal foglalkozzanak. Természetesen a Magyar Plakát Társaság nyitva áll előttük is, és bővülni szeretne, párhuzamosan azzal a folyamattal, amelyben a plakát műfaja is megújul.

Természetesen vannak illúzióink, de a korlátokkal is tisztában vagyunk. Ismerjük a nemzetközi trendeket: a plakát teret, vagy stílszerűbben utcát veszít és behátrál a kiállítótermek falai közé. A biennálékról megismert híres grafikusok zöme már nem megbízásra dolgozik, hanem fiktív munkákat csinál. Társaságunk egyik tagja, Balogh István, aki történetesen az én tanárom volt, még a főiskolán azt mondta: öregem (mindig így kezdte), egy plakáttervezőnek fölösleges kiállításért kuncsorognia, hiszen a kiállításának az utca a helyszíne, ennél nagyobbra igazán nincs szükség. Tanár úr, a világ más lett, meg kell keresni benne a plakát funkcióját – mondhatnám újra: baj van a plakáttal, ez abból is nyilvánvaló, hogy most éppen kiállítást rendezünk a plakátokból.

Természetesen őrizni szeretnénk, ameddig lehet a plakát korábbi, utcai funkcióit is, de amit ennél is fontosabbnak látok, a plakátos gondolkodásmódot kellene tovább éltetni A plakát stiláris jellemzőit, a csak rá jellemző tömörítést, a jelképekben fogalmazást, a különleges színhasználatot, az optikai effektek bátor kiaknázását, a léptékváltás adta lehetőségeket. Ne felejtsük, hogy volt idő, amikor a plakát hatott megtermékenyítően az úgynevezett magas művészetre, az op-art, a pop-art reklámgrafikai eredetét már jó ideje a művészettörténet taglalja.

A plakáttal kapcsolatban gyakran említik, talán könnyelműen: hic et nunc: itt és most.

Csak az adott helyszínen töltheti be funkcióját és hamar érvényét veszti, lejár a szavatossága, akár egy doboz kaukázusi kefirnek. Aki ismerős a plakáttörténelemben, tudja, hogy nem föltétlenül van így. Kortól és helytől függetlenné, általános érvényűvé válnak – legalábbis az igazi plakátok. Már nem az a fontos milyen eseményt reklámoztak valaha, hanem a személyiség, aki mögöttük áll, a személyiség, aki hitelessé teszi őket. Ezek a képek odahagyva eredeti funkciójukat az alkalmazott művészet területéről átvonulnak az önálló képzőművészet világába. Kivételes, kegyelmi pillanat, úgy is mondhatnám, a plakát színeváltozása. Terük lesz, dimenziókkal dúsulnak, átlényegülnek. Úgy nézhetjük őket, mintha tükörbe néznénk.

Számomra ilyen tükrök például az elmúlt évtizedek lengyel plakátjai. Valószínűleg Önök közt is vannak olyanok, akik plakátokat nézni be-bejártak a Lengyel Intézet boltjába és kiállítótermébe. Ezen a helyszínen a plakát mindig főszereplő volt. A Társaság alapítói is fontosnak tartották a genius locit, ezért választották ezt a helyszínt a megalakulásra. Nevükben is megköszönöm az intézet önzetlen segítségét és az önök figyelmét.

Orosz István