Magyar Karma Ducki-Orosz-Pócs a Bakelit MAC-ben

0

Szakolczay Lajos, irodalom- és művészetkritikus megnyitószövege:

A nagysikerű dániai bemutatkozás és az ugyancsak sok nézőt vonzó hazai tárlatok (Kecskemét, Győr) után a Skandináv Ház Alapítvány jóvoltából szerencsére Budapestre is eljutott a Magyar karma. Mint már annyiszor, hiszen művészeink nem ismeretlenek, most is meggyőződhettünk Ducki Krzysztof, a friss Kossuth-díjas Orosz István és Pócs Péter invenciózus, kesernyésen filozofikus, fölkavaró, az utcát így vagy úgy mindig lázba hozó művészetéről.

Mi más volna a plakát célja, mint hogy harsogjon. Megdöbbentsen, fölrázzon. A nézőt, a csendesen vagy épp indulatát nagyon is kifejező szemlélődőt önvizsgálatra késztesse. Látta-e, látja-e a történelem – a rendszerváltás utáni két évtized – azon eseményeit, amelyek a közösségen túl az ő életét is meghatározták. Jól-rosszul, fölszabadítóan vagy kétségeit fokozva hatással voltak életére, mindennapjaira.
Ha félelemből, hitehagyottságból, unalomból vagy közönyből képtelen a tájékozódásra, plakátművészeink segítik a fölébredését. Riadót, ébresztőt fújnak! Például Pócs Péter-i trombitával – ekképp: „Megemésztetlen múlt, Öklendező jelen, Felzabált jövő, Magyar karma”. Kíméletlen, önmagához, önmagunkhoz is kíméletlen éleslátás. A düh mozgatja. Arra ösztökél, hogy dobjuk sutba az aluszékonyságunkat, és – akár politikusként, akár magánemberként – nézzünk szembe baljós (azért némely pillanatában reményt nyújtó) történelmünkkel. Meggyalázott – az orosz csizma tiprása erős – forradalmunkkal.

Az ötágú vörös csillagot és a minket térdre kényszerítő zsarnok nagyhatalmi gőgjét dobjuk oda, ahová való – a szemétre. Merjünk nemzettársaink – a sokáig kitagadott, határainkon kívül élő magyarok – szemébe nézni! A zsarnok – magyar, lengyel egyként megszenvedte – önkényével szemben föllépni.

A tisztán látó indulat tekintetében szinte nincs is különbség grafikusművészeink között. A lengyel-magyar Ducki Krzysztof éppúgy az igazság fölkentje, mint itthon szocializálódott, mi több, karakteres művésszé nőtt társai, Orosz István és Pócs Péter. Jóllehet más-más technikára esküsznek, grafikai arzenáljuk ereje (tömörítő képessége, látványszépsége) azonos. Ducki a kontúrral körülhatárolt folt mestere, Orosz az idő- és látásrétegeket egybeolvasztó vizualitásé, Pócs pedig az anyagot-eszközt szimbólummá emelő fotó alapú ábrázolást kedveli.
Három megjelenítési mód, három egyedi arc. Ám valami közös bennük: a jelszerűségében is összetett, mert sok irányból építkező grafikai hálónak ugyanaz a gondolati súlya. Ugyanaz, mert nem akármilyen értelmi-érzelmi tonnákat fog magába. A plakátok, az egyediségükben is briliáns grafikai munkák fókuszában elsőbben – a kulturális plakátok, érthetően itt csak mutatóban vannak jelen – a politika-társadalmi történések, fordulatok, földindulások állnak (az 1956-os magyar forradalom, Temesvár – Timisoara gyújtólángja, a KGB, a Munkásőrség, a Szolidaritás mint fölszámolandó, illetve megőrizendő múlt, Erdély szenvedésvalósága, stb.).

Ducki ökonomikus jelbeszéde fanyar képzettársítással lesz az, ami: lecsupaszításában is sokat mondó vádbeszéd. A fekete seprű önmagában nem volna félelmetes, ha nem az újra és újra visszatérő vörös szeméttől való megtisztítást sugallná (1956-2006 Magyarország). És az Aurora éles hentesbárdból kialakított vitorlája is – mily közel a vágóhíd!– csupán azáltal kap jelentést, hogy csúcsán vörös zászló leng (minő kontraszt a konstruktív fémes motívum és a fekete tuskacskaringókkal csak még organikusabbá tett vízhullám között!). A kevés szín, illetve a színek közötti hatásos ellentét (fekete-fehér-vörös – Erdély; fekete-piros – Magyar nők a gulágon; sárga-fehér – Munkásőrség) az egyszerűségen túl drámai, vagy tragikomikus hangulatot sugall, de ehhez szükség van a beszédes motívumok szimbólumértékének tudatosítására is. A legragyogóbb a Munkásőrség (1989) tragikomikus groteszkje, hiszen a megszüntetett, fölszámolt, elhalt „hatalmi testrész” esetünkben nem más, mint egy vizespohárban áztatott (ki tudja, mily hosszú lesz az éjszaka), de azért őrölő, vagy legalább is cselekvést mímelő műfogsor.

Orosz István képfelülete tömöttebb – sokszor a sűrűsödő vagy ritkuló raszterpontok is festői hatást keltenek –, amelyeken a bonyolultabb grafikájú háttér is jelentéssel bír. Ha emlékszünk klasszikus rendszerváltó plakátjára, a Tovarisi konyec!-re (1989) – a távozó orosz katonatiszt hátulról ábrázolt hájas-hurkás nyakszirtje szinte vonzza a megvetést –, már előttünk humorba pácolt lényeglátó képessége. Budapesti Piranesink szemfényvesztő magabiztossággal, római nedűt kortyolgatva élvezi a „megfordított”, itt is hatalmi gőgöt hordozó élő-holt oszlopok átváltozását-megcsavarodását-növését, mintha ebben az architektúrai bravúrban (a kint bent van, a bent kint) a más-más színű háttér és motívum-együttes a magyar forradalom félszázados ünnepének örömét és keservét is fölvillanthatná ((1956–2006, A forradalom 50. évfordulója I.). Animációs térkiképzést mutat – nem véletlenül, hiszen grafikusunk kiváló filmes is – a Sztálin-szobor (2006), amelyen a talapzat levágott csizmája mögötti egész alakos árnyék több mint félelmetes. Maga a remélhetően soha vissza nem térő múlt. A finoman kidolgozott, mívességében szinte érzéki hatást keltő vonalháló grafikusi erény, s ha valaki olyan össze nem illő dolgokat tud belérejteni, mint a Szög és kalász (1989), a lét összetettségére (élet-halál) kiváltképp rávilágít.

Pócs Péter arzenálja Duckiétól és Oroszétól is elüt. Meghökkentő, bizarr, szimbolikájában összetett és motívumvilágában fölkavaró. Kitűnőnél kitűnőbb plakátok jelzik eme képi gondolkodás – filozofikus plakátharsányság – poétikus erejét. Pócs tárgyimádata invenciózus bőséggel termi sajátságos jelkultuszának megannyi motívumát (vörös csillag, sarló, kalapács, szög, kereszt, zászló, korona, krumpli, Pieta-helyzet). A művész egy-egy lapon belül csűrcsavaros észjárással úgy rendezi hatásos térhálóját (grafikai, tárgyi hálóinak mindig van mélysége), hogy már az első pillanatra észlelhető plakátjainak exkluzív gondolatisága. Ha a Magyar karma keserűen buzdító életképességéről, fullánkos mosolyáról és bizarr szimbólumtárházáról beszélünk, az ő kollekciójában található az a néhány remekmű, amely egyszerre korszakos tükör és gondolati kitárulkozás. Az egérfogóban kiszenvedett hús alapú vörös csillag (1956-1989. 10, 23. I. – 1989), az üres táblában díszelgő román könyvjelző (Erdély – 1988), a szikkadt földön kereszt alakban fekvő szögpár s az alatta „Magyarország-foltként” pirosló vértócsa (301), s nem utolsósorban az anyja ölében nyugvó Krisztus karjára kötött román-trikolór-karszalag (műveltségélményből táplálkozik az 1989-es Hommage a Románia) mind-mind olyan szimbólum élességű példázat, amelyeknek bármelyike ítéletként is fölfogható.

Pócs plakátjai

Pócs plakátjai

Ducki plakátjai

Ducki plakátjai

Orosz plakátjai

Orosz plakátjai

Vetítés

Vetítés

Heine Sveistrup Jensen

Heine Sveistrup Jensen

Anna, Ági, Dóra

Anna, Ági, Dóra

Pócs, Orosz, Szakolczay

Pócs, Orosz, Szakolczay

...

Gert Schou beszéde

Gert Schou beszéde

Per Nyholm

Per Nyholm

Pócs, Ducki, Orosz

Pócs, Ducki, Orosz

Peder Stougard

Peder Stougard

Peder Stougard

Peder Stougard

Vége

Vége

A kiállítást megnyitótták:
Heine Sveistrup Jensen, dániai tiszteletbeli magyar főkonzul
Gert Schou, a Dániai Regionális Tanács tagja
Per Nyholm, író, újságíró
Szakolczay Lajos, író, művészetkritikus
Peder Stougard, a Dán Plakátmúzeum igazgatója

Közreműködótt:
Vicsek Viktor videóművész
Melkvi Bea és Dián Róbert előadóművészek

Kiállítás megtekinthető április 15-ig