Megrajzolt epigrammák, világba küldött jelek

0

Interjú Árendás Józseffel

Ugyan a klasszikus értelemben vett plakátok elhagyták az utcákat és bevonultak a múzeumokba, a műfaj egyik legtekintélyesebb hazai művelője, az idén 70 éves Árendás József optimista. Neki sem tetszik az, ami most ki van ragasztva, ugyanakkor bízik a fiatalokban. Akik most szép számban vettek részt a Magyar Plakát Társaság hagyományteremtő célzattal megrendezett fesztiválján, a Poster Festen. A Magyar Plakát Társaság és a Magyar Művészeti Akadémia Iparművészeti Tagozata által támogatott plakátkiállítás november 3-án nyílt meg az ELTE lágymányosi campusának északi tömbjében lévő Gömb aulában. Ahol előadásra, szemináriumra tartó fiatalok állnak meg a munkák előtt.

Ön 1946. július elsején született a csallóközi Ímelyen, ami most Szlovákiához tartozik. Hogyan jutott el az Iparművészeti Főiskoláig, annak is a tervező grafika szakáig?

A család felvidéki, a rokonaim most is ott élnek. Mivel a szüleim magyar pedagógusok voltak, 1947-ben át kellett települnünk, végül Soltvadkerten találtak állást. 1954-ben Dunaalmásra költöztünk. A tatai gimnáziumi évek alatt ismerkedtem meg Kerti Károly Munkácsy-díjas grafikussal, akitől rengeteget tanultam, őt tartom az első mesteremnek.

Mikor és hol látta az első plakátot életében, vissza tud emlékezni?

Hát, nem ez volt a meghatározó, mert én még az Iparművészeti Főiskolán is nagyon keseregtem azon, hogy miért nem lehettem klasszikus grafikus, vagy festőművész. Hogy mit keresek én itt a betűk, a képek és a fotók között. De aztán a pályakezdés elején fokozatosan megszerettem a grafikának ezen ágát és azóta is ezt művelem. Rájöttem, hogy az ember életében teljesen mindegy, hogy mit csinál, milyen műfajban, de azt csinálja nagyon jól.

És miért nem lett festő, vagy grafikus?

Azért mert nem vettek fel. A Képzőművészeti Főiskolát ostromoltam háromszor is, de mint mondtam, nem bántam meg, hogy végül az Iparművészetit végeztem el. Hiszen vizuális szakma ez is, és ebben is van annyi szépség és erő. Ha nézzük például a 20. századi grafikusok jó plakátjait, azok ugyanannyit mondanak el arról a korról, mint akik akkor festettek.

Konecsnyi Györgyöt emlegetik magával kapcsolatosan, igaz, hogy nagy hatással volt az indulására?

Ő egy igazi mester volt, a plakátműfajt nagyon magas, európai szinten művelte, de politikai okok miatt nem teljesedhetett ki. Nem volt jó káder, nem utazhatott, nemzetközi zsűrikbe nem járhatott, úgyhogy eléggé megsavanyodva halt meg, és azóta is nagy hiány, hogy egy rendes monográfia Konecsnyi mesterről nem jelent még meg. Nem sokat tanított engem, fél évet csak. Igazság szerint nem is tanított, csak beszélgettünk, az emberségéből adott, és az nagyon-nagyon jó volt.

Aztán azt is mondják, hogy a magyarországi plakátművészet a születésénél egy balos műfaj volt… Csak Bíró Mihály nevét említeném, aki megrajzolta a Népszava kalapácsos emberét, vagy ott volt Berény Róbert, Pór Bertalan és Bortnyik Sándor. Ők mind elkötelezték magukat a proletárdiktatúra mellett?

Ezek az emberek megcsömörlöttek a világháborútól, így rövid ideig hittek is e szépnek tűnő ideológiában. Meg kell hagyni, meghatározó színvonalú plakátokat csináltak. Lehet, hogy e szörnyű háború után én is csináltam volna ilyeneket. Aztán gyorsan felhagytak vele, és visszatértek a kereskedelmi plakátokhoz. Tehát nem mondhatnám, hogy balos műfaj volt. A lényeg, hogy velük indult a plakát-műfaj fénykora Magyarországon, ami szerintem egészen a rendszerváltozásig tartott.

A fénykor fénykora, avagy az aranykor pedig valamikor a hatvanas évek végétől indult, és ennek Árendás József az egyik legjelesebb képviselője. Ekkor dolgozott ön a zalaegerszegi színháznak.

Kis túlzással, Egerszegen még a csapból is én folytam, de vegyük akkor sorban. A diploma után megbízott a MOKÉP – az akkori filmforgalmazó – filmplakátok készítésére. Tulajdonképpen akkor szerettem meg a műfajt. Két-három kolégát is megbíztak plakát készítéssel. A vetítőben – ahová péntekente Kádár János is járt  – nagy fotelekben ültünk, megnéztük a filmet, majd egy hét múlva bemutattuk az elképzeléseinket, és abból választottak. Elég szabadon tervezhettünk, nem nagyon szóltak bele, és többnyire engedélyezték is. Kinyomták, és az utcán láttuk viszont a PLAKÁTOT! Ez pedig komoly sikerélmény volt egy pályakezdő művészkének, hiszen 1972-ben diplomáztam. Nagyon szerettem moziplakátokat készíteni. Azután a nyolcvanas évek elején előévaddal indult a Ruszt Józseffel a zalaegerszegi színház,  és megkérdezték, hogy dolgoznék-e velük. Hát persze! Megterveztem a színház arculatát, a jegyektől a plakátokon át a katalógusokig mindent, huszonöt évet nyomtam le Zalaegerszegen, nagy örömmel.

Ott is lakott?

Nem, itt laktam a fővárosban és a mozdonyvezetőkkel küldtem le a kész anyagot, és azt már valaki várta a zalaegerszegi állomáson, és azonnal elvitte a nyomdába. Gyorsabb és megbízhatóbb volt ez, mint a posta. Ez volt életemnek a dereka, ekkor csináltam meg életművem leglényegesebb részét. Azóta is csinálok plakátokat, de ez volt az a tervezői periódus, amire büszke vagyok. 2006-ig tartott, voltak persze viták a rendezővel, dramaturggal, sokszor nem akarták megérteni, hogy a plakát utcára készül, más, mint a darab a színpadon. Ami elmúlik, leveszik a színről, de a plakát sokszor tovább él, hat. A zalaegerszegi munkák mellett a veszprémi, a szolnoki és a József Attila Színháznak is készítettem egy-két munkát. Tavaly a Nemzeti Színház plakátjait terveztem egy évadon keresztül, de sajnos nem nagyon kerültek ki ezek a munkáim az utcákra, hogy miért, nem tudom.

Igen, ez a baj, térjünk is rá a sanyarú jelenre, amikor a plakátok az utca helyett a múzeumokban, pontosabban a kiállítóterekben lelhetők inkább fel. A legutóbbi, grafikai megoldásokat is tartalmazó, művészi színvonalat közelítő plakátokon az Operaház programjait hirdetik.

Az Oprera feltehetően azért kivétel, mert valahonnan van rá elég pénzük. Ez ugyanis nem egy olcsó műfaj, az előállítás jóval kevesebbe kerül, mit a kiragasztás és az utcán eltöltött idő. Az Operának úgy látszik erre telik, de akkor már lehetne egy kicsit jobbat is csinálni. Nem rosszak ezek a fotós plakátok, tetszetősek is, néha pedig elég vadak és meghökkentőek. Lehet, hogy ez lesz a jövő, de több – az előadásra utaló –  tartalom is lehetne bennük. Hogy aztán általában is beszéljünk a mai helyzetről: hát a plakát tényleg bevonult a múzeumokba, kiállítóterekbe. Ezért is alapítottuk tíz évvel ezelőtt a kollégákkal a Magyar Plakát Társaságot, hogy a plakátos gondolkodást megmentsük. Hogy a plakát megmaradjon „epigrammának”, olyan műfajnak, ami – nem szószátyárkodva, hanem – tőmondatokban beszél. És ha ezt a szemléletet át tudjuk menteni – már pedig úgy néz ki, hogy igen: a tíz év alatt volt vagy húsz kiállításunk belföldön és külföldön – akkor sikerrel jártunk. Emellett az is látom, hogy nyugaton továbbra is komoly szerepe van a plakátnak, tehát nem haldoklik ez a műfaj annyira, mint gondoltuk. Hanem máshogy, kevésbé narratív formában, és máshol jelenik meg. De a megállító ereje megmaradt, és ennek a figyelemfelkeltő műfajnak mindig is lesz jelentősége.

Ezért is csináltuk meg az első PosterFest-et. Az elnevezés ugyan nem annyira eredeti, hisz már annyi „feszt” van, de csináltunk egy plakátünnepet. Szeretnénk, ha a fiatalok majd folytatnák, és ebből lenne egy rangos nemzetközi plakátkiállítás, egy biennálé, vagy triennálé. Nagy örömünkre szolgált, hogy az ’56-os évforduló kapcsán a Magyar Művészeti Akadémiától kaptunk erre támogatást. Plakátpályázatot írtunk ki, kiváncsiak voltunk a fiatalok véleményére az 1956-os forradalomról, milyen hatással van rájuk, jóllehet csak a nagyszüleik élhettek azokban az időkben. Színvonalas munkákat küldtek.

Hatvannyolc fiatal pályázó nyolcvanegy plakátját láthatjuk november 25-ig a Gömb aulában. Nagyon ötletes, eredeti munkák születtek, és a plakáttársaság internetes oldalán ott vannak már a díjazottak is.

Nagy viták voltak a zsűriben, nekem a harmadik helyezett tetszett a legjobban, amin egy számítógépes képernyőn látszik a vonuló forradalmi tömeg, és ott van rajta az okostelefonokon használt „némítás” piktogram is. Hogy kuss tömeg! És ez egy nagy ötlet, mint ahogy az első helyezett, az összeomlásra ítélt kártyavár is ilyen, hiszen akkor roggyant meg először igazán ez a szocializmus nevű építmény. És volt ereje a második helyezettnek is, ami összehozta a Molotov-koktél törött üvegét a koronával. Tehát a lényegét fogták meg az eseményeknek, szemben azzal logóval, ami most elárasztotta az utcákat. Amikor megláttam, hogy a zászlón a lyuk egy geometrikus, szabályos kör, akkor azt mondtam, hogy itt valamit nagyon félre értettek, mert ollóval, vagy bicskával hasogatták, tépték ki a Rákosi-címert a zászlókból.

A kiállításnak van másik két része is…

Igen, itt vannak a Magyar Plakát Társaság jelenlegi huszonhét alkotójának és több grafikusnak a munkái is. Volt egy előzsűri, ők válogattak a beküldött plakátokból, amik aztán ki lettek printelve, majd kiállítva, majd egy nemzetközi zsűri döntött a díjakról.

Balogh Istvánnak, a társaság nemrég elhunyt tagjának tizenöt plakátja mellett láthatjuk a Gömbcsarnokban negyven meghívott külföldi tervező hatvan plakátját is.

Igen, a világhálón kértük fel a negyven alkotót, Hong Kongtól New Yorkig, Moszkvától Teheránig, akik a legjelentősebbek a műfajban. A hatvan plakátot elkülönítve raktuk ki, ezáltal nemzetközi lett a kiállítás, és az is látszik jól, hol tartunk mi a világhoz képest, bízvást mondom, nem kell szégyenkeznünk.

Jó választásnak tűnik a helyszín is, hiszen sok fiatal fordul meg az aulában , és meg-megállnak a plakátok előtt.

Eredetileg a Várbazárba szerettük volna a kiállítást, de nem sikerült. A kiállítás helyszínén az ELTE Gömb aulájában használható falfelület nincs, de megoldottuk a helyzetet, egy „áttört” installációval, így „lebegő” plakátokat látunk egy izgalmas színes forgatagban.

A szavaiból, és a társaság más tagjainak a nyilatkozataiból mégis csak azt veszem ki, hogy elsősorban a megőrzésről van szó…

Én optimista vagyok, hogy most a fiatalok így belindultak, és lesz utánpótlás. Az is fontos, hogy hat, vagy hét helyen folyik ilyen grafikusképzés az országban. És úgy gondolom, hogy a győztesek díjazása is nagyon hasznos volt. Aztán az is biztos, hogy az első komolyabb díjakat fiatalon, vagy legkésőbb úgy harminc, vagy harmincöt évesen kell megkapni. Ekkor kell egy igazi lökés, egy lehetőség az elinduláshoz. Öregkorban már nem érdekes ez annyira, hisz az ember leginkább már önmagát reprodukálja, visszatér saját világához. Most készülök az életmű kiállításomra, de mindig csinálgatok „csak úgy” magamnak plakátokat is. Ez is egy önkifejezés, régen ilyen nem volt, hiszen csak egy költséges nyomtatás segítségével valósulhattak meg a munkák, mert nem volt még számítógép és internet. Ne temessük hát a műfajt, a plakátot, ha nem is mindig az utcán jelennek meg a munkák, – kiállításokon, vagy a világhálón – de így is hat a plakátos, blickfangos gondolat, úgyhogy nem vagyok annyira elkeseredve.

Pálffy Lajos
Magyar Hírlap, 2016.11.19. szombat