Plakát selfie – megnyitó

2

10 éves a Magyar Plakát Társaság

A mai kiállítás megnyitó kettős ünnep, így a beszédem is az lesz: ünnepeljük a ma nyíló tárlatunkat, és azt is, hogy idén 10 éves lett a Magyar Plakát Társaság.
10 év már biztosan nevezhető egy korszaknak. Az eddigi legteljesebb magyar plakát történeti munka, Bakos Katalin könyve 10 x10 év az utcán címmel jelent meg, vagyis 10 év nemcsak hogy egy korszak, de lehet ezzel az időegységgel korszakolni is.

Ha pedig korszakolunk, akkor érdemes számot vetni (ezt teszik az itt kiállított plakát-szelfik, de most én is) idézzük fel a múltat, az immár történetivé vált pillanatot, az alapítást, az azóta megtett lépéseket, és a jövőbeli célokat.

Ha 10 év már történelmileg korszak, akkor feldolgozásában alkalmazhatók a történészek módszerei és elméletei. A mai leggyakrabban hivatkozott történész elméleti szerző Hayden White, és az általa használt „metahistory” megközelítés, amely relatívvá tette a történetírást, amikor felfedi: bizony objektív történelem nem létezik, a történetírás is narratív, némileg irodalmi jellegű műfaj. És ha nincs objektív történelem, akkor különböző, bizonyos szinten szubjektív történelmi narratívák vannak.

Arra gondoltam: most eljött az idő, hogy meghallgassuk a résztvevőket, a Plakát Társaság alapítóit, az ő saját narratíváikat a Társaság múltjáról, vagyis White-ot követve nézzük meg a szemtanúk narratíváit – egyébként ezt hívhatjuk úgy is, hogy műveljünk egy kis oral history-t. Lehet, hogy egyesével mind különbözőképpen fognak emlékezni a történtekre és az elmúlt 10 évre, mint Kuroszava híres filmje, A vihar kapujában szereplői. Végigkérdeztem őket aprólékosan, és az derült ki, hogy itt más a helyzet. Körülük senki nem akart ferdíteni, így nem lettek nagyon különbözőek a narratívák. A 6 féle narratívából kirajzolódott a közös történetünk.

A magyar plakát társaság létrehozásának ötlete ugyanis 6 alapító atya fejéből pattant ki: Árendás József, Baráth Ferenc, Ducki Krzysztof, Orosz István, Pinczehelyi Sándor és Pócs Péter. Közülük négyen válaszoltak a kérdéseimre, ebből kirajzolódnak bizonyos súlypontok. Vagyis – mielőtt nekikezdenénk a szelfizésnek – kanyarodjunk vissza a 21. század hajnalára (10 évvel ezelőttre), következzen most a Társaság rövid és szubjektív története:

A társaság közvetlen előzménye a DOPP csoport volt, Ducki, Orosz, Pinczehelyi és Pócs csapata, amely kulcsszerepet játszott a rendszerváltás idején az utcákat elborító gyújtó hangú plakátjaikkal, de nagy hatású kiállításokat is szerveztek a 90-es évektől, gyakran „DOPP csoport és barátai” (mint például Árendás és Baráth) címmel.

A társaság megalakulását megelőzte és elősegítette néhány kellemes közös külföldi út, közülük a legemlékezetesebb az 1996-os japán utazás, ahol a DOPP-osok a híres japán plakátművésszel, Fukuda mesterrel is megismerkedtek.

Hivatalosan egyesületet alapítani azonban csak 10 fő felett lehet, és amúgyis volt itt még sok remek kolléga, akiket nem lett volna érdemes kihagyni a buliból. Így a 6 alapító úgy döntött, mindegyikük megnevez még egy művész tagot, így jött létre a 12+1 fős alapítói kör. (A plusz egy  fő Rostoka Vladislav szlovákiai magyar barátjuk volt).  A történész itt hagy gyakorolhasson egy kis feminista kritikát: a  13 tagból egy volt hölgy, Keresztes Dóra, ezen az arányon azóta is igyekszünk javítani. A súlyos férfi többség egyik oka lehetett, hogy a szerveződés minden bizonnyal alapult a közös sörözéseken-borozásokon-pálinkázásokon (hogy ne említsük a Kristóf féle lengyel zászlót illetve veszett kutyát), amelyben, tapasztalatból mondom, nem mindig könnyű egy nőnek helyt állni. De erről egyik megkérdeztet alanyom sem mesélt, ez már a történész saját narratívája.

Na de hol is keressük a Magyar Plakát Társaság bölcsőjét? Fontos helyszín volt a Pécsi Galéria, amelyet sok éven át Pinczehelyi Sándor vezetett, és az ottani megnyitókon már formálódott a társaság ötlete. Hasonlóan fontos helyszín volt a Lengyel Intézet, ahova Ducki közvetítésével juthatott be a csapat, és ahol a hivatalos megalakulás is megtörtént.

Bármelyiküket kérdeztem a társaság céljairól, mindenki Orosz István programadó szövegére utalt, a sokat mondó „Baj van a plakáttal” címűre.

„BAJ VAN A PLAKÁTTAL – kezdi Orosz – Ez abból is nyilvánvaló, hogy megalakult a Magyar Plakát Társaság. Ha ugyanis minden rendben volna a plakát-fronton, fölösleges lett volna létrehoznunk a társaságot. Mehetne minden úgy, ahogyan korábban.”

Azóta is baj van a plakáttal, és azóta is sokat kell munkálkodnunk azért, hogy a plakátos gondolkodásmód tovább tudjon élni ma Magyarországon. Tulajdonképpen ez a fő célunk: a műfaj hagyományainak ápolása és a plakátra jellemző gondolkodásmód életben tartása.

A legfontosabb közös akciónak szinte mindenki az 1956 50. évfordulójára (azaz 2006-ban) rendezett tárlatot tartották, amire nemcsak nagyon jó anyag született, de módot adott a fiatalabb generáció bevonására is, és ebből azóta is sokat profitálunk. Emellett említették még a Római Magyar akadémián rendezett kiállítást 2013-ból.

Megosztanám Önökkel, mire jutottunk olyan kérdésekkel kapcsolatban, hogy miért sajátos ez a társaság, miért különleges, és mi tartja életben?

„Hogy egyáltalán létezik” – mondja Pinczehelyi Sándor.

„A lényeg: hogy működjön és jó legyen ott lenni” – mondja Árendás József.

„Ilyen szervezet nemzetközi szinten nincs, (társaság olyan tagokkal) akik nem csak szakmai szinteken kapcsolódnak, hanem baráti társaságot is alkotnak” – mondja Ducki Krzysztof.

Remélem, hogy létezni fog még sokáig, jó lesz benne lenni, és mindannyian barátok maradunk!

Az MPT oldalán olvasható a társaság mottója: „A plakát a kor papírtükre”. Plakátművészek fogalmazták, úgyhogy ne csodálkozzunk azon, milyen végletekig tömör ez a mottó. Bővebben elmagyarázva: a plakát a mindennapi élet műfaja, olyan művészet, amely benne él a korban, annak életében, és az utókor a plakátokon keresztül egy korszak vizuális kultúráját látja.

Most plakát szelfik készültek, vagyis mondhatjuk úgy, hogy ezek a plakátok a plakát műfaj papírtükrei.

Direkt választottunk egy trendi, kicsit közhelyes, mégis kortünetre utaló hívószót: szelfi.

Orosz István írja az MPT említett alapító nyilatkozatában: „Gyakran hallottuk a fellengzős, öntelt jelszót, hogy a plakát a 20. század művészete. Ezt most már úgy kell érteni, hogy: de nem a huszonegyediké. Az információ, a reklám szerepét átvették gyorsabb, célratörőbb, hatékonyabb médiumok.”

Épp ezzel a kihívással küzdve gondoltuk úgy, hogy most egy nagyon új, nagyon 21. századi fogalommal próbáljuk meg értelmezni a plakátot, a 20. század műfaját.

Szelfi: nemcsak egy trendi kifejezés, de kortünet: annak tünete, hogy ma mindennél fontosabb az önreprezentáció. Bárki bármit csinál vagy gondol, azt a nyilvános virtuális térben meg is akarja mutatni: és ez nem is áll olyan távol a plakát műfaj lényegétől, hiszen ez a műfaj is a széles nyilvánosság megszólításával válik/válhat élővé.

Ez a plakát-szelfizés egyfajta önreflexióra volt felhívás: jubileumi pillanatban vagyunk, nézzük meg, ki mit gondol a plakátról mint műfajról, és/vagy hogyan gondolkodik önmagáról a plakátot készítő alkotó?

Fogalmazzuk ezt meg képileg, tömören, frappánsan, valóban plakátosan.

Azt hinnénk, milyen életidegen feladat, ilyet a plakát-virágkor huszadik században biztos nem kapott éles megrendelésként senki.  Holott: dehogynem!

Abban a korban, amikor rendszeresen rendeztek plakátkiállításokat, igazi plakát-sereg-szemléket, mégpedig rangos helyszíneken, mint a Műcsarnok, vagy az ide közel eső Dorottya utca, ezeket is plakátok hirdették, és nem volt mindegy, ki kapja, és hogyan oldja meg a műfaj ars poeticájának tekinthető feladatot.

Hadd említsem meg csak a legfontosabbakat! 1945 után, a politikai plakát egyik igen rövid és nagyon ígéretes korszakát követően 1948-ban rendezték az első nagyszabású plakátkiállítást az aktuális termésből, amelynek a fiatalabb generáció tagjai közül többen is terveztek plakátot. (Igen, egy kiállításnak volt több plakátja!) Ezt a tárlatot hirdette Reich Károly híres trombita-szem-kakasa, Zala Tibor tervén messzi távlatot látunk hirdetőoszloppal és palettával, de Rohonyi Károly és  Gábor Pál is tervezett, ezeken szintén szimbólumként szerepel a hirdetőoszlop.

Eltelt néhány sötét év az ötvenes évek terrorjában és a szocreál egyeduralmával, míg nem 1956 tavaszán újra modern felfogású plakátkiállítást rendeztek. Az 1956-os tárlatot hirdette Gábor Pál kompozíciója tiszta síkokkal és betűkkel, Máté András kakasos plakátja, és Tamássi Zoltán hirdetőoszlopból kiugró figurája is.

Ezt követte az 1958-as tárlat, amelyet Darvas Árpád piros-fehér kakasos, látványos plakátja hirdetett, Darvas egyik korai főműve. (Hadd jegyezzem meg itt, hogy sajnos idén temettük Árpádot, aki társaságunk fontos tagja, sokunk barátja volt. Halálakor azt írtam a Társaság honlapjára, hogy Árpád nincs többé köztünk – és ezen sok barátunk joggal felháborodott, hiszen a műveivel mindig köztünk lesz! Most plakátjain kívül látható a vele készült utolsó interjú is, remélem így még inkább velünk van a mai estén.)

Visszatérve a plakátkiállításokra, és a nagy nevekre, akik a műfaj önreprezentációit ezidáig megfogalmazták: 1960-ban a műfaj múltját is feldolgozó kiállítást rendeztek, ezt nem kisebb művész, mint Papp Gábor tipografikus plakátja hirdette, és ő tervezte a katalógust is.

1972-ben Szilvásy Nándor (szintén egykori tagunk) alkotta meg a plakátkiállítás számára híres szimbólumát: az ordító lábas fejű P betű-t.

1986-ban az eddigi legteljesebb áttekintő kiállítás valósult meg 100+1 éves a magyar plakát címmel, amelyet Kemény György (tagunk) hatalmas ordító arccal reklámozott, ami feldőlni látszott a Műcsarnok lépcsőin.

A plakát öndefiníciójához sokféle jelképet használtak: hirdetőoszlopot, ami a plakát helyére utal, a rikoltást, kiáltást hangsúlyozó kakast, trombitát, ordító fejet, vagy éppen a tekintet megragadását szimbolizáló szemet.

Most sok művész vallhat egyszerre, és a plakát műfajt mai szimbólumok és vizuális megoldások jelenítik meg. A munkák között van tipografikus, van rajzos, fotós, van saját sorsra, pályára és önképre reflektáló, van a műfaj egészére, vagy éppen a szelfizés filozófiájára szimbólumot kereső alkotás is.

A Társaságunk nem szeretne bezárkózni, sőt, akkor él igazán az általunk szeretett műfaj, ha minél többen csinálják, és minél inkább keressük a kapcsolatot egymással is. Ezért vettünk be idén két tehetséges, fiatal új tagot, és ezért jelenik meg itt a jubileumi kiállításon az MPT tagsága 6 meghívott barátjukkal együtt. Éppen úgy, ahogy a történet elején a DOPP meghívta barátait, majd az alapítók hívtak még egy-egy művészt a csapatba. (Úgy tűnik, mágikus a hatos szám, hisz ennyien voltak az alapítóink is).

Remélem, hogy a sokféleség csak használ nekünk, és a plakátokat nézegetve tudunk együtt örülni az elmúlt 10 év eredményeinek, nosztalgiázhatunk, beszélgethetünk. Nem is szaporítom tovább a szót, kívánok jó szelfizést a plakátszelfikkel!

Katona Anikó
Budapest, 2015. november19.

KIÁLLÍTOTT PLAKÁTOK

Anna Gizella (2015)

antal_pal_plakat_selfie

Antal Pál (2015)

Bakos István (2015)

Baranyai András (2015)

Baráth Dávid (2015)

Baráth Ferenc (2015)

benczur_gyula_plakat_selfie

Benczúr Gyula (2015)

Ducki Krzysztof (2015)

Gál Krisztián (2015)

Gyárfás Gábor (2015)

Horkay István (2015)

kapitany_attila_plakat_selfie_1

Kapitány Attila (2015)

kapitany_attila_plakat_selfie_2

Kapitány Attila (2015)

Kemény György (2015)

Keresztes Dóra (2015)

Koncz Tímea (2015)

Korolovszky Anna (2015)

Kulinyi István (2015)

Kulinyi István (2015)

kulinyi_istvan_plakat_selfie_3

Kulinyi István (2015)

Molnár Kálmán (2015)

Orosz István (2015)

Pinczehelyi Sándor (2015)

Szugyiczky István (2014)

Tóth Andrej (2015)

Tóth Tamás (2015)

Varga Gábor Farkas (2015)

Vidák Zsolt (2015)